Gotham még várhat.
Batman világa olyan gazdag és sokszínű, hogy a szuperhősök közül talán csak Pókember tudja vele felvenni a versenyt. Legalább egy tucatnyi karakteres és ismert ellenfél, számos szerethető mellékszereplő a pozitív oldalon és egy bűnös város, ami több, mint nyolcvan éve gondoskodik arról, hogy a Sötét Lovag ne unatkozzon, és vele együtt mi sem. Már a Teen Titans GO! To The Movies animáció is viccet csinált abból, hogy Batmannek még az autója is külön spinoffra érdemes, most pedig ez a vicc egy kicsit valóra vált, amikor az állandó mellékszereplő, az örök inas, Alfred is megkapta a maga különálló szólóprodukcióját. Felmerülhet a kérdés, hogy a Pennyworth gazdagítja-e a denevérember mitológiáját és ad-e hozzá valamit, a válaszom pedig egy népmesei szófordulattal élve: igen is, meg nem is.
Az alapötlet szintjén mindenképp igen a válasz, hiszen ilyen mélyen még soha nem áshattuk bele magunkat Alfred Pennyworth múltjába. Kaptunk már rövid anekdotákat és sztorikat a katonaságban eltöltött évekről, vagy akár burmai rubintolvajokról, akik csak porig akarják égetni a világot, most azonban minden reflektorfény (nem, még távolról sem AZ a reflektor) erre az időszakra vetül. Olyannyira, hogy az előbbi népmesés válaszom második fele ehhez kötődik. Nézés közben többször is hajlamos voltam elfelejteni, hogy ki is ez a nagydumás, sármos fiatalember, és kivé fog válni pár évtized múlva.
Már a pilotkritikában is kitértem arra, hogy a Pennyworth még csak meg sem próbál DC sorozatnak látszani, és ezt a véleményemet tartom így a tíz epizód elfogyasztása után is. Sőt, az egész úgy érződik, mintha Bruno Hellernek lett volna egy egész jó sorozatötlete, egy hatvanas években játszódó, akciódús kémsztori egy fiatal háborús veteránról, csak sehogy nem tudta eladni, ezért muszáj volt ráhúzza ezt a képregényes fátylat, hogy „ez tulajdonképpen egy messzire visszanyúló Batman előzmény”, és máris zöld utat kapott a projekt. Persze ez minden bizonnyal nem így történt, az első perctől az volt itt a koncepció, hogy a jövőbeli inas kalandjait mesélik el az alkotók, csupán azt akarom mondani, hogy ez a történet épp olyan remekül működne szerintem, ha a szereplőink neve nem Alfred Pennyworth vagy Thomas Wayne lenne, más kapcsolatunk ugyanis nincs a Batman univerzummal, az Easter Egg vadászok is hoppon maradnak ezúttal.
Gotham városa helyett ugyebár Londont kapjuk, a jól ismert gonosztevők helyett pedig új és izgalmas rosszfiúkat, valamint egy fordulatos, olykor merész, alkalmanként brutális és véres, de végig szórakoztató történetet, így okunk egyáltalán nincs panaszra. Az évad során főhősünk meg kell oldjon pár úgynevezett "heti ügyet" is, miközben egy nagy átívelő történetszálon kirobbanni készül a forradalom, hála a Raven Society és No Name League szervezeteknek, akik egyaránt a kormány megdöntésén munkálkodnak, csupán ellentétes ideológiai nézetek alapján. A már említett kémfilmes atmoszférát pedig olyan motívumok színesítik, mint a nyilvános kivégzés, kannibalizmus, a Hasfelmetsző Jack legendára reflektáló történetszál, háborús flashbackek vagy akár a sátánista szertartással és orgiával egybekötött házibuli. Érdekes elegyet kapunk tehát, amelynek minden epizódja tartogat valami érdekeset vagy váratlant.
Már a pilot kapcsán is kitértem az operatőri munkára, és szerencsére az egész évadon át kitartott a fényképezés minősége. Monumentális beállítások, nagyon szép színkompozíciók és úgy összességében szemet gyönyörködtető képek sorakoznak ebben a tíz epizódban, amelyek közül néhány képkocka a falon sem mutatna rosszul egy keretben, vagy háttérképként a számítógépünkön. Tovább fokozza a vizuális gyönyört a stílusos főcím animáció, ami manapság szinte elvárás a sorozatoknál, és most egy újabb jól sikerült intróval gazdagodtunk, amelyet fülbemászó, régimódi kalandfilmes/kémtörténetes zene fest alá, így tizedjére sem jön, hogy áttekerjük ezt szűk egy percet.
Amiről még konkrétan nem esett szó, azok a karakterek, pedig egytől egyig említésre méltóak. Jack Bannon játékát már méltattam, és nem változott a véleményem. Főszereplőként leginkább rajta áll vagy bukik, hogy mennyire élvezhető a sorozat, el tudja-e vinni a hátán, és az a helyzet, hogy mindenféle erőlködés nélkül. A gonosz fronton szintén remek alakításokat kapunk, főleg Paloma Faith (Bet Sykes) és Jason Flemyng (Lord Harwood) részéről, de én külön kalapot emelek Danny Webb és Freddy Carter előtt is, akik John és Jason Ripper rövid szerepében nyújtottak kiemelkedőt. De sorolhatnám tovább a stáblistát, hiszen a többi mellékszereplőre sincs rossz szavam, legyen az Thomas Wayne (Ben Aldridge), Martha Kane (Emma Paetz), Bazza (Hainsley Lloyd Bennett), Daveboy (Ryan Fletcher) vagy az Alfred szüleit játszó Dorothy Atkinson és Ian Puleston-Davies. Külön tetszett az, hogy a színészek nagy része eddig ismeretlen volt számomra, ha játszottak is korábban valamiben, ezidáig elkerülték a figyelmemet.
Azt persze nem mondom, hogy tökéletes sorozat lenne a Pennyworth, vannak ugyanis sablonos húzásai, illetve pont a nagy univerzumhoz tartozás miatt nem tudunk mondjuk Alfred vagy Thomas miatt izgulni, hiszen tudjuk, hogy nekik még fontos szerepük lesz egy bizonyos köpenyes igazságosztó életében, aki itt még évekre van a megszületéstől is. Továbbá az is biztosan a negatív irányba dönti a mérleget néhány rajongónál, hogy abszolút ledob a sorozat magáról minden "DC-séget" a neveken kívül. De összességében egész jó szórakozást biztosít nekünk a fiatal Alfred és a többiek, a magam részéről tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a nem hagyományos képregényfeldolgozásokat, a kaland- és kémtörténeteket, illetve a hatvanas évek hangulatát. Egyelőre sajnos nem tudni második évados berendelésről, de ha lesz folytatás, én valószínűleg gondolkodás nélkül csapok majd le rá.
Írta: Genzo
Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!
