Tavaly két Wonder Woman film is mozikba került, melyből egy csak lemezen jutott el hozzánk. Ezt kísérli meg bemutatni az alábbi spoilermentes írás.

"A nevem Dr. William Moulton Marston. Én alkottam meg Wonder Womant. Wonder Woman egy szerelmes üzenet. A fantázia szülötte. Hazája egy távoli hely, ahol szépség, igazság és tisztelet uralkodik. Arról írok, amit azokban a nőkben látok, akiket ismerek. Nőkben, akik éppen annyira becsületesek, erősek és tapasztaltak, mint Wonder Woman. Megvitathatjuk, milyen rövid szoknyában jár, de ami a lényeg, az, ahogy Wonder Woman a bűnözőkkel bánik. Kihúzza belőlük az igazat. Számára az a legfontosabb. Az igazság. Önöknek Wonder Woman csak egy képregényhős. Nekem az életem. A szerelmem."

Érdekes elgondolásból indul ki Angela Robinson filmje. Napjainkban ugyebár elárasztják a mozikat és tévéképernyőket a szuperhősös kalandok, olyan film azonban kevés akad, ami egy képregénykarakter születésének/megalkotásának történetét és körülményeit mesélné el. Természetesen ezt a témát számos dokumentumfilm tárgyalja, moziban/DVD-n megjelenő játékfilm azonban szinte egyáltalán nem. Ilyen téren tehát hiánypótló alkotás a Wonder Woman megalkotásával is foglalkozó "Professor Marston and the Wonder Woman", viszont van két komoly hibája a tagadhatatlan pozitívumai mellett.

Az első probléma, hogy nem azt a filmet kapjuk, amit a marketingrészleg megígért nekünk. Félreértés ne essék, szó van a filmben Wonder Woman megszületésének körülményeiről, vagy négyszer el is hangzik a filmben a "képregény" szó, a hangsúly azonban nem ezen van, hanem a címszereplő szerelmi életén. Tudniillik, a pszichológus professzor William Marston nyilvános szerelmi háromszögben élt feleségével, Elizabeth-tel és szeretőjével Olive-val, ami a '30-as/'40-es években sokkal több felháborodást és botrányt vont maga után, mint mondjuk napjainkban tenné. Ez a nem mindennapi viszony és ez a két nő inspirálta Marstont egy új szuperhős, Wonder Woman kitalálására, aki amazonok lakta szigeten él, botrányosan lengén öltözködik, mágikus lasszójával embereket kötöz meg, nácik ellen harcol, és láthatatlan repülőn közlekedik. Sokan legalábbis ennyit szűrnek le a karakterből, miközben az alkotó inkább a hősnő erősségét, kompetenciáját és talpraesettségét próbálja közölni a maga sajátos módján. Mire azonban ehhez a részhez ér a film, már eltelt belőle másfél óra, és alig félóra maradt hátra a játékidőből. Addig azonban ráérősen kibontva figyelhetjük, ahogy három főszereplőnk érzelmi hullámvasúton utazik az elfogadás és elfogadtatás felé. Elfogadás, mert a két nőnek el kell fogadnia, hogy ebben a kapcsolatban hárman vannak (Marstonnak ez egy percig sem probléma), és elfogadtatás, hiszen egy ilyen viszonyt nehéz szemmel néz a külvilág, és akár a gyermekeiknek is szenvedniük kell emiatt. A játékidő első kétharmada tehát ezt a történetet szövögeti egy jókora visszaemlékezés keretein belül. A cselekmény keretét ugyanis az képezi, hogy Marston egy kihallgatáson kell elmesélje a karakter megalkotásának történetét, valamint meg kell védenie a képregényt, amely erőszakosnak és perverznek titulált motívumoktól (kötözés, fenekelés, lenge öltözet, stb.) hemzseg. A professzor pedig bő lére eresztve elkezdi mesélni a két nővel folytatott viszonyának történetét, amiben néha kétségtelenül találunk feszült és jól működő pillanatokat (a hazugságvizsgáló tesztelős jeleneteknek megvan a feszültségük), ám sokszor kaptam magam elkalandozáson/ásításon, mert annyira azért nem érdekes az alapszitu, hogy másfél órán keresztül szövődjön.

A film talán legszebb képe. Olive egy mára közismert jelmezt próbál fel, ami inspirálóan hat a címszereplő professzorra.

A második komoly baj pedig a filmmel az, hogy bár igaz történetként reklámozzák, szinte semmi köze a valósághoz. A néhai Marston professzor unokája egy olvasmányos interjúban kifakadva mesélt arról, hogy a film rendezője szándékosan nem vette fel senkivel a kapcsolatot a Marston családból a film készítésekor, mert bevallása szerint a saját elképzelését szerette volna megvalósítani. Ezzel még nem is lenne semmi gond, de Christie Marston számára az ütötte ki a biztosítékot, hogy ennek ellenére igaz történetnek állítja be a film eseményeit, és sehol egy megjegyzés a filmben arra, hogy a cselekmény csupán a valós szereplők felhasználásával mesél el egy nagyrészt fiktív történetet. Ugyanakkor az unoka azt is szóvá teszi, hogy nagyapja történetét arra használja a rendező, hogy némi biztos pénzhez jusson a Wonder Woman mozifilm sikereit meglovagolva, hiszen ez a film is hasonló plakátokkal rendelkezik, mint Patty Jenkins rendezése. Érdemes elolvasni az interjút a film megtekintése után, sok mindenről rántja le a leplet, és ad némi valódi információt a főszereplő hármasunkról.

A film egyik jelenetében nyilvános képregényégetést láthatunk, amely során Marston professzor végig kell nézze, ahogy a Wonder Woman füzetek hamuvá lesznek. Christie Marston szerint ez is hollywoodi húzás csupán, mert bár tényleg voltak ilyen nyilvános képregényégetések, ezek mind a nagyapja halála után történtek, vagyis Marston nem látott egyetlen ilyen megmozdulást sem, ez a jelenet csak a drámai hatás végett került a filmbe. Az unokát különben ez a jelenet bántja legkevésbé, szerinte is hatásos képsorok ezek, annak ellenére, hogy hamisak.

Ugyanakkor szánnom kell egy röpke bekezdést a film pozitívumaira is, mert van néhány. Mint mondtam, az alapötlet önmagában dícséretes (akkor is, ha azóta ismerjük a valósnak beállított történet realitástartalmát), a főszereplő hármas között jól működik a kémia, és sok eltalált közös jelenetet köszönhetünk ennek (a térdelve könyörgős mondjuk nem tartozik ezek közé, de a már említett hazugságvizsgáló tesztelések igen, ahogy az is, amikor a két nő először hallja Wonder Woman karakterének ötletét). A színészekre sem lehet panaszunk, Luke Evans kellő karizmával hozza a főhőst, simán megbírkózik a főszereppel. A feleség szerepében Rebeca Hall szállít néhány emlékezetes pillanatot, talán az ő alakítása a legjobb a filmben, míg a szeretőt játszó Bella Heathcote semmi kiemelkedőt nem hoz, viszont a kötelező minimumot simán.

Aki tehát kíváncsi Wonder Woman születésének és visszhangjának igaz történetére, az ne ezt az alkotást nézze meg, hanem keressen valami dokumentumfilmet, vagy esetleg néhány cikket a témában. Aki viszont egy valós események által inspirált filmet nézne, aminek 70%-át egy korhoz képest rendhagyó szerelmi háromszög képezi, a maradék játékidőben pedig képregényekről és egy női szuperhősről folyik a diskurzus, annak ajánlott a "Marston Professzor és a Csodanők". Számomra mindenképp csalódás, sokkal több képregénytörténeti hátteret és kicsivel kevesebb szerelmi drámát, valamint sokkal több realitást vártam egy filmtől, ami az első női szuperhős születésének igaz történeteként reklámozta magát.

Értékelés*:

Történet: 2, mivel már az alap ígéretét sem tartja be, vagyis nem az igaz történetet meséli el.
Látvány: 3, nagyrészt semmi kiemelkedő, viszont van néhány nagyon szép beállítás.
Zene: 2, egyetlen taktus sem maradt meg a filmzenéből. Ehhez hozzá kell tennem, hogy ez soha sem volt erősségem, lehet másnak jobban bejön a score.
Alakítások: Itt 4-et kell adnom Luke Evans és Rebeca Hall miatt, akik a hátukon viszik a filmet, miközben Bella Heathcote alakításával sincs baj, csupán az ő szerepe nem olyan hálás, mint a feleségé.
Utóhatás: 2, gyorsan el fogom felejteni a film nagy részét, viszont néhány emlékezetes jelenet/beállítás azért meg fog maradni.
Szinkron: 5, nem tudok olyan tényezőt mondani, ami miatt le kellene pontoznom a szinkront.

Összpontszám: 3,

a színészek és a szinkron miatt a középmezőnybe csúszik a film, de nálam speciel nem várható újranézés.

* 5-ös skálán

Írta: Genzo

Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!