A türelem rózsát terem.
Tegnap végre elérhetővé vált a Damon Lindelof által készített Watchmen sorozat első epizódja, én pedig, ahogy sokan mások, azonnal lecsaptam rá. Az alapanyagnak nagy rajongója vagyok, a filmadaptációt bár nem tartom tökéletesnek, de azért szeretem, ez az új megközelítés pedig, amit Lindelof beharangozott, nagyon érdekesen hangzott már az első pillanattól fogva. Az viszont szerencsésen alakult, hogy csak ma, egy nappal az epizód megnézése után van időm kritikát írni a látottakról, mert változott a véleményem közben.
Amikor tegnap elkezdett pörögni a stáblista a rész végén, az első érzésem az volt, hogy nem vagyok túlzottan lenyűgözve, vagy talán pontosabban fogalmazva, nem tudom hova tenni azt, amit láttam. Nyilván, a pilot epizódok dolga, hogy megalapozzák a sorozat világát, felvázolják az alapszituációkat, megismertessék a főbb karaktereket, és úgy összességében helyezzék el a sakkfigurákat a táblán. És ezt a Watchmen tökéletesen abszolválja is, ráadásul minőségi tálalásban. Vagyis így, ráaludva egyet az élményre már nyugodt szívvel ráillesztem a "nagyszerű" jelzőt a kezdésre, és nagyon kíváncsian várom a folytatást, ugyanis válaszra váró kérdéseket kaptunk bőven, Lindelof le sem tagadhatja, hogy korábban A hátrahagyottakat és a Lostot köszönhettük neki.
A történetünk 1921-ben kezdődik egy moziban, az oklahomai Tulsa városában, ahol egy színes bőrű kisfiú épp a kedvenc némafilmjét nézi. Ebben egy fekete igazságosztó, bizonyos Bass Reeves (aki egyébként tényleg létezett) elcsíp egy korrupt, fehér seriffet. Pár pillanattal később belecsöppenünk egy valós, ám ritkán emlegetett és még ritkábban feldolgozott történelmi eseménybe, a tulsai mészárlásba, amely során közel 300 afroamerikai ember vesztette életét. Majd egy időugrást követően 2019-be érkezünk, de mégsem abba a jelenbe, amiben mi élünk. Itt megismétlődik valamelyest az előbbi némafilm cselekménye, amikor egy fekete rendőr megállít egy gyanús fehér férfit, akiről kiderül, hogy a Rorschach eszméit radikálisan követő, fasiszta Hetedik Lovasrend csoport tagja. Aztán megismerjük a város rendőrfőnökét, Judd Crawfordot (Don Johnson nagyszerű alakításában) és a visszavonult nyomozót, Angela Abart (a szintén remek Regina King), akiket váratlanul ér a Lovasrend visszatérése, és itt meg is állok a meséléssel, mert közeledne a spoileres zóna.
Az már ennyiből is látszik, hogy Lindelof a kultikus grafikus novella alapjaira egy új történetet és világot épített, amit örökké aktuális témákkal (pl. rasszizmus) turbózott fel, és egy érdekes folytatást képzelt el a jól ismert alapműnek. Ebben a 2019-ben Robert Redford az elnök, ami kettős utalás. Egyrészt továbbviszi a képregény sztoriját, ahol az utolsó oldalakon kiderült, hogy a színész pályázik az elnöki címre, most pedig megtudtuk, hogy ez nagyon is jól sikerült, hiszen már harminc éve a poszton van. Másrészt az egész Redford motívum egy egyértelmű utalás a másik RR-re, Ronald Reaganre, aki valóban westernfilmek sztárjából lett az Egyesült Államok negyvenedik elnöke.
De nem ez az egyetlen kikacsintás vagy visszautalás a képregényre, felsorolni is nehéz lenne, hány van ebben a szűk órában. Akadnak olyanok is, amelyek szervesen épülnek a cselekménybe (a Hetedik Lovasrend Rorschach egyik monológját idézi, a képregény végkifejletére reflektáló tintahal eső stb.), de számos apró vizuális motívum is el van rejtve, a hozzám hasonló Easter Egg vadászok nagy örömére (az a bizonyos vércsepp a Komédiás kitűzőjéről most máshol köszön vissza, Don Johnson karakterének az irodájában ott van Hollis Mason Under The Hood című könyve stb.), vagyis van miért többször megnézni/kikockázni az epizódot.
Ami a karaktereket illeti, a legnagyobb hangsúly egyelőre Angelán van, aki már most is érdekes figura, de valószínűleg sokkal több van még benne (akár a múltjában), és ez remélhetőleg a későbbiekben bemutatásra kerül. A nagy kérdésre pedig, hogy Jeremy Irons kit játszik, bár mindannyian sejtjük a választ, továbbra sem derül fény, csupán egy rövid jelenetben látjuk, ami több kérdést von maga után, mint feleletet, de ezek részleteibe nem megyek bele.
Említettem már korábban a tálalás minőségét, és most bővebben is ki kell fejtenem, hogy az operatőri és a zeneszerzői munka egészen elképesztő. Gyönyörű beállításokat és jeleneteket kapunk, amelyek nem egyszer idézik meg Dave Gibbons rajzoló epikus és monumentális képeit. A zenéért pedig a Nine Inch Nails két tagja, Trent Reznor és Atticus Ross felelt, és a végefőcím alatt is elhangzó főtéma például azonnal bemászik az ember fülébe.
Érdemes tehát esélyt adni ennek az epizódnak, és valószínűleg a sorozatnak is, hiszen már most érződik, hogy ez még csak az alapozás, és izgalmas dolgok várnak még ránk. Sőt, azt mondom, hogy érdemes többször is megnézni a pilotot a második részre várva, hogy minden apró utalást és szimbólumot felfedezhessünk, illetve hogy nyomokat keressünk a számos felmerülő kérdés megválaszolására.
Amit pedig mindenképp ajánlanék a sorozat mellé (vagy ideális esetben elé), az a képregény elolvasása, esetleg újraolvasása. A sorozat ugyanis ezt abszolút kánonként kezeli, sőt annak a történetét folytatja, és Lindelof nem nyújt kapaszkodókat ilyen téren, nem kapunk összefoglalót az elején az alapanyagból. Természetesen anélkül is érthető a sorozat cselekménye, hiszen harminc évet ugrunk előre az időben, és új karaktereket követünk nyomon, de az apró utalások megértéséhez jól fog jönni a képregény. Valószínűleg már mindenki tudja, hogy tavaly újra megjelent idehaza egyetlen igényes kiadványba foglalva, lehetőség tehát van a felzárkózásra.
Ha nem lett volna egyértelmű, én még itt maradok a fedélzeten, azért is, mert alapból érdekel a folytatás, illetve az a néhány kritika, ami hat epizód alapján íródott, nagyon biztatóan hangzik. Ugyanakkor azt is meg lehet állapítani, hogy a sorozat megosztja majd a rajongótábort, erről az epizódról is lehet olvasni negatív véleményeket bőven, de én úgy érzem, hogy csak egy kis türelem kell ehhez a történethez, és megterem az a bizonyos rózsa.
Írta: Genzo
Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!
