Gengszterfilm light a popcorn mellé.
Amikor év elején elkezdtük magunkban átgondolni, hogy idén milyen képregényadaptációk várnak majd ránk a moziban, a három maffiózófeleség története felett hajlamosak voltunk elsiklani, csak rövid vacillálás után csettintettünk, hogy "ja, tényleg, lesz még a The Kitchen is." És nagyjából ez lesz a helyzet Andrea Berloff rendezői debütálásával akkor is, amikor december végén visszatekintünk a 2019-es évre.
Az idehaza A bűn királynői címen futó Vertigo feldolgozás az alapanyagához hasonlóan nem egy túlzottan emlékezetes/fajsúlyos darab, de azért a pozitívumokat tartalmazó lista sem üres. Furán hangzik ez egy véres gengsztersztori esetében, de az első szó, ami eszembe jutott a stáblista pörgése közben, az az "ártalmatlan." Nem fájdalmas nézni ezt a filmet, és néhány jól eltalált tényezőnek hála még jól is szórakozunk ebben a szűk két órában. De aztán minél többet gondolkodunk magán a cselekményen, annál több logikai bakit találunk, akár a film első perceinek eseményeiben is, ami nem igazán tükrözi azt, hogy a forgatókönyvíró neve pár éve az Oscar jelöltlistán szerepelt.
A legnagyobb pozitívumnak a főszereplő hármast mondanám, és bár a legtöbb kritika Melissa McCarthy alakítását emeli ki, számomra mindhárman egyformán jól működtek, ha pedig mindenképp egy kedvencet kell választani, akkor az talán Tiffany Haddish lenne. Továbbá nekem tetszettek a zenék is, amelyek természetesen az adott korszak, vagyis a hetvenes évek slágerei közül lettek kiválogatva, így olyan előadókat hallgathatunk a jelenetek alatt, mint Etta James (rögtön a nyitányban megadja az alaphangot az It’s a Man's Man's World), Baby Huey, a Kansas vagy a The Highwomen együttes, akik a Fleetwood Mac "The Chain" című szerzeményét dolgozták fel. Ami engem illet, hozzám közel áll zeneileg ez a korszak és ezek a stílusok, szóval akárhány ilyen dalbetétet szívesen meghallgatok egy filmben, de ha objektíven állunk a témához, a The Kitchenben ebből túl sok volt. Kicsit az Öngyilkos osztagot juttatták eszembe a szinte ötpercenként felcsendülő slágerek, bár ott sokkal kaotikusabb volt a felhozatal, mert nem volt műfaji és időbeli korlát, vagyis egy Queen dal után simán jöhetett egy indokolatlan Eminem klasszikus. Ezúttal legalább egy adott évtizedben marad a számlista, de tény, hogy a fele is elég lett volna.
Ami már a képregényben is a negatív oldalra billentette a mérleget, az az adaptációba is átkerült, mégpedig az ezerszer látott gengszterfilmes klisék puffogtatása, leckefelmondás szerűen, és ez érvényes úgy a szituációkra és történetelemekre, mint a sztereotipikus mellékszereplőkre. Talán a legnagyobb baj itt a rövid játékidő, ami persze a vékonyka képregényhez igazodik, de ez nem mentség, lehetett volna ezt a történetet kicsit részletesebben, jobban kidolgozni, mert így nagyon kapkod a cselekmény. A feleségek egy szempillantás alatt belejönnek a gengszteresdibe, és válnak dörzsölt üzletasszonnyá vagy hidegvérű gyilkossá, és valamiért olyan dolgokat úsznak meg probléma nélkül, amelyekért normális esetben azonnal alulról kellene szagolniuk az ibolyát.
A bűn királynői azért egy nézést mindenképp megér, hiszen egész jó szórakozást nyújt erre a rövid időre, a fordulatok is működnek, a hangulattal sincs gond, viszont ez a film sokkal több és jobb is lehetett volna. Az a kivételes helyzet áll fenn, hogy itt az alapanyagban sincs sokkal több, de egy ilyen elismert forgatókönyvírónak nem kellett volna problémát okozzon a történet kibővítése, a karakterek részletesebb kibontása és a logikátlanságok minimálisra szorítása. Az év végi filmes toplistánkon tehát nem valószínű a részvétele, ehelyett decemberben csettintünk majd egyet rövid gondolkodás után, hogy "ja, tényleg, volt még a The Kitchen is."
Írta: Genzo
(képek: EW, ScreenRant)
Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!
