Első fejezetnek egész jó, egyetlennek nem annyira.
Amikor bejelentették a DC Universe készülőben levő saját gyártású sorozatait, a Swamp Thing volt az, amelyik a legjobban érdekelt a felhozatalból. Ennek egyszerű magyarázata van, ugyanis erről a karakterről hallottam már korábban is, ellentétben mondjuk a Doom Patrol csapattal (az más kérdés, hogy ők azóta bepofátlankodtak a kedvenceim közé). Aztán megjelent a first look a címszereplőről, én pedig ámultam és bámultam a tökéletes, képregényhű designon. Majd kicsivel a pilot epizód után elszomorodtam, és az internetet túrva azt láttam, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Először arról érkeztek hírek, hogy az eredetileg 13 részesre tervezett évadot lerövidítik, és csupán 10 epizódon át zajlanak majd az események. Persze ez sem volt jó hír, de ehhez már hozzá voltam szokva, lásd például a Titans első szezonjának hasonló sorsát. A kegyelemdöfés ez után jött, amikor kiderült, hogy a sorozat kaszát kapott, nem lesz második felvonás. Annak idején egy tartalmas cikkben összeszedtük a döntés mögött álló lehetséges tényezőket, mellőzném ezek újramesélését.
A sorozat legnagyobb ütőkártyája a hangulata és a horrorfilmes atmoszférája, ami nagyon illik az alapanyaghoz, és itt tetten érhető a producerként jelenlevő James Wan keze nyoma is. A pilot epizód remekül megalapozza, hogy mire számíthatunk a későbbiekben feszültség, brutalitás és rémisztgetés címszó alatt. Az igencsak emlékezetes boncasztalos jelenet például olyan filmklasszikusokat juttatott eszembe, mint a Carpenter-féle A dolog, és ennél nagyobb bókot nehezen tudok kitalálni.
A történet szerint a járványügyes Abby Arcane (Crystal Reed) visszatér a kisvárosba, ahol született és nevelkedett, ugyanis valami fura járvány ütötte fel a fejét, és mintha a helyi mocsár lenne a forrása, de a város kiskirálya, Avery Sunderland is felettébb gyanúsan viselkedik. Abby megismerkedik a minden lében kanál biológussal, Alec Hollanddel (Andy Bean), akivel nagyon gyorsan megtalálják a közös nevezőt. Alecet azonban baleset éri, és mondanom sem kell, mi (vagy ki) válik belőle.
A castingot nem érheti panasz, mindenki hozza a kötelező minőséget, aki azonban számomra kiemelkedő, az Will Patton Avery szerepében. Ő ugyebár a történet egyik főgonosza, és szinte minden megjelenése vagy megszólalása hidegrázós és iszonyatos feszültséget teremt. A másik negatív karakter Jason Woodrue (Kevin Durand), a megszállott tudós, aki minden erejével azon dolgozik, hogy meggyógyítsa Alzheimer-kóros feleségét. Woodrue is tudomást szerez a különleges mocsári lényről, és az ő szövetében reméli a megoldást a problémájára. A képregények ismerőinek nem szükséges elárulnom, mi lesz Jason Woodrue sorsa előbb-utóbb, a többieknek pedig nem akarom, hiszen az már kimerítené a spoiler fogalmát.
Az egyértelmű negatívum a Swamp Thing kapcsán, hogy amit láttunk, önmagában kevésnek bizonyul. Első évadnak közel kiváló, szép nyugodtan építi a karaktereket és a történetszálakat, a gonoszok is kellő személyiséget és hátteret kapnak, ha már a naptárunkon lenne a második évad bemutatója, sokkal boldogabbak lennénk. De így, hogy jelenlegi állás szerint ezzel a tíz epizóddal maradunk, nagyon más a helyzet. Számos karakter csak felkerül a sakktáblára egy rövid felvezetéssel, néhány motívum (például a Zöld és az Enyészet viszonya) csupán néhány mondatnyi említést kap, és még sorolhatnám. Ezek mind a folytatásban kerülnének kidolgozásra, és én szivesen meg is nézném. Az egészet pedig csak tetézi az utolsó rész végén látható, ütősre sikerült stáblistás jelenet, ami szintén a remélt és áhított második évadnak alapoz meg.
És, ha már a negatívumoknál járunk, hozzáteszem, hogy a Titans-szal és a Doom Patrollal ellentétben itt nem kötött le minden karakter története. Cable seriff és a fia kálváriája nem volt túl érdekes számomra, kivéve egy fordulatot az évad végefelé, de ez abszolút személyes vélemény.
Összesítve tehát a Swamp Thing egy fantasztikus hangulattal, izgalmas történettel, remek gonosztevőkkel és többnyire érdekes mellékszereplőkkel operáló sorozat, ami nem egyszer idézi meg az alapanyagul szolgáló képregényeket, néha konkrét kulcsjelenetek és felfedezések esetében is, ami a rajongókból elismerő bólogatást vált ki, köztük belőlem is. A probléma csupán az, hogy a kaszás idejekorán utolérte a mocsári lényt, és jelenleg reménykedni tudunk a közösségi média hatalmában (a Lucifer újraélesztésében kulcsszerepet játszott az interneten folytatást követelő rajongótábor), és a #SaveSwampThing célba érésében. Rengeteg felfedeznivaló volna még a mocsárban, érdemes lenne kiaknázni ezeket a jelenleg levegőben lógó nagyszerű lehetőségeket.
Írta: Genzo
Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!
