Nagyon nem szokványos szuperhőscsapat.
A DC Comics 2016-ban útjára indította a Young Animal névre keresztelt imprintet, amivel az volt a szándékuk, hogy felnőtt olvasók számára gyártsanak képregényeket, amelyek nem feltétlenül alkalmazkodnak a mainstream sorozatokhoz. Sokkal több lehetőséget adtak az alkotóknak kísérletezni, új dolgokat kipróbálni. A leányvállalat jelenleg inaktív státuszban van, de ebben a pár éves munkásságban is igazi gyöngyszemekre bukkanhatunk. Ilyen például a Young Animal alapítójának és a My Chemical Romance rockzenekar egykori frontemberének, Gerard Waynek a Doom Patrol sorozata.
Miután elolvastam a 12 füzetet számláló sorozat első kötetét, ami az 1-6 fejezeteket tartalmazza, egyetlen szó ugrott be azonnal: szürrealizmus. Azt már itt az elején kijelenthetem, hogy Gerard Way Doom Patrolja nem mindenkinek való olvasmány, ugyanis elég nehéz megemészteni a látottakat. És itt egyáltalán nem brutalitásra és kiomló belekre kell gondolni, mert ilyen téren semmi durva nincs a kötetben, ami ráadásul rajzfilmes képi világgal operál. A történet furcsasága és nehezen érthetősége lehet az, ami elriaszthat sokakat a tovább olvasástól. A sztorinak csak a szinopszisát vázolom fel, mert ez is tökéletesen szemlélteti, miről is beszélek. A fiatal Casey Brinke egy mentőautó volánjánál tölti az éjszakáit, kollégájával, Sammel életeket mentenek napról napra. Egyik műszak után azonban különös dolog történik, amikor egy felrobbanó gyrosból előmászik egy titokzatos szerzet, aki nem más, mint Cliff Steele, vagyis Robotman. Ezzel kezdetét veszi Casey küldetése, hogy összeállítsa a Doom Patrol csapatot, és megfékezzenek egy rakás robotot, akik emberekből készült kajával akarnak gyorsétteremláncot alapítani. Fokozzam még? Oké. Casey egy ponton megtudja, hogy egy képregényszereplő, de nem ebben a képregényben, mint az Deadpool ismertetőjegye például, hanem van egy fiktív képregény ezen a történeten belül, és annak Casey az "életre kelt" főszereplője. Kicsit zavaros? Semmi baj, mert van itt egy olyan karakterünk is, aki alapjáraton egy utca (Danny The Street, de ezen Ego az élő bolygó után fenn sem akadunk), de ő most nem utca, hanem mentőautó, illetve néha csak egy tégla. David Lynch könyörög a receptért és a filmes jogokért.
Az tehát biztos, hogy ha valaki fogékony az ilyen elborultabb történetekre, az nagyon fogja szeretni ezt a képregényt, aki viszont a falra mászik mondjuk David Lynch filmjeitől, azt nem fogja magával rántani a történet. Ami engem illet, én nagyon jól szórakoztam olvasás közben, és biztos hogy még párszor átrágom magam a köteten, hogy minden puzzle darabka a helyére kerüljön. Pozitívumként kell megemlíteni, hogy ez a sorozat ajánlott laikus olvasók számára is olyan szempontból, hogy nem egy korábbi történet folytatása. Van néhány utalás a Grant Morrison nevével fémjelzett régebbi füzetekre, de ezek ismerete nem feltétlenül szükséges ehhez a kötethez.
Az előbb már említettem a grafikát, ami Nick Derington keze munkáját dicséri, és jól működik a kontraszt a felnőtt olvasóknak szánt tartalom és a rajzfilmes képi világ között, ez is csak fokozza az egész szürrealista mivoltát.
A tévés adaptáció az eddigi jelek szerint nem ezt a stílust fogja képviselni, sokkal felhasználóbarátabb tálalásban meséli el a különc hősök ügyes-bajos dolgait. Hétvégén utánajárunk annak is. Minden esetre az alapanyagra is érdemes vetni egy pillantást, akár erre a sorozatra, akár a korábbi történetekre. Csak fel kell készülni arra, hogy sosem tudjuk, mi fog történni a következő oldalon.
Írta: Genzo
Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!
