Minden, ami DC!

KRITIKA: Joker (2019)

2019. október 06. 12:07 | DC Magyarország | 1 hozzászólás

A társadalom, mint savas hordó.

Már jóval a film megjelenése előtt elárasztották az internetet olyan mémek, amelyek Jack Nicholson Jokerét hasonlították össze a Joaquin Phoenix által megformált karakterrel. Ezek tanulsága szerint a 89-es változatban elég volt Jacket egy savval teli tartályba dobni, hogy Joker másszon ki onnan, de harminc évvel később ehhez már a társadalom kell, ami kitaszítja a szomorú sorsú, ritka betegségben szenvedő Arthurt, lépten-nyomon belerúg, és lassan áttolja őt azon a vékony határvonalon, ahonnan már nincs visszaút, csak a féktelen, harsányan nevető káosz.

Ez volt az ütőkártya, vagy ha úgy tetszik, a Jolly Joker Todd Phillips kezében, aki a DC univerzum, vagy mondhatni a popkultúra egyik legismertebb főgonoszát értelmezte újra, és a nagyvásznas adaptációk történetében először adott neki kidolgozott háttértörténetet, valamint abszolút főszerepet. Ezen annak idején sokan fel is háborodtak, mondván a karakterben épp az a misztikum a lényeg, hogy nem tudjuk, honnan jött és hogyan vált azzá, ami. A sötét lovag 2008-ban ezt úgy oldotta meg, hogy Joker ahányszor elkezdte mesélni a saját történetét, mindig más sztori kerekedett ki, és nem tudtuk, hogy valamelyik egyáltalán igaz-e, vagy hazugság az összes. Phillips ezt a gondolatot vitte tovább, és nyújtotta ki kétórásra, az eredmény pedig egy olyan film lett, aminek többféle értelmezése is lehet. Nem szentírás, hogy márpedig így született Joker, csak egy példa arra, hogy akár így is történhetett.

joker-6.jpg

Joaquin Phoenix zseniális alakításától már hetek óta hangos a közösségi- és egyéb média, és én is csak szuperlatívuszokat tudnék puffogtatni, de azokat talán már unalmas lenne századjára elolvasni. Az biztos, hogy legalább olyan szintű színészi munkának vagyunk szemtanúi, mint Ledger esetében, de a hasonlítgatásnak nem igazán van értelme, már csak azért sem, mert Ledger mellékszerepben kellett brillírozzon, Phoenix pedig egy one-man showt kapott, ahol a kétórás játékidő alatt talán egy kivétellel minden jelenetben ott van. Természetes, hogy az utóbbi egy hálásabb környezet egy jól felépített alakításhoz, de ha a másik oldalról nézzük, Ledger 33 percben is volt olyan jó, mint Phoenix 120-ban. Szóval lehet hosszasan vitatkozni arról, hogy melyik a jobb, de csak az idő telik vele, közmegegyezés nem fog születni.

Mivel Phoenix abszolút ellopja a showt mindenki elől ezzel a rengeteg képernyőidővel, így természetes, hogy a mellékszereplők csak asszisztálnak neki, ezt akár negatívumként is lehet értelmezni, de számomra nem feltétlenül az. Ha már a negatívumoknál tartunk, a film nézése közben volt két rövid történetszál, ami miatt kicsit ráncoltam a szemöldököm a moziszékben, az egyik Zazie Beetz karakteréhez, a másik pedig Thomas Wayne-hez köthető, de több részletet természetesen nem árulok el. Azonban mindkét szál olyan kielégítő lezárást/fordulatot kapott, hogy rögvest el is tűntek azok az előbbi ráncok a homlokomról, így végeredményben Arthurral ellentétben nekem nincsenek negatív gondolataim.

Amit még mindenképp szeretnék kiemelni, az az, hogy én a Rocky franchise óta nem láttam ilyen szépen és hatásosan tálalt lépcsős jelenetet, illetve szimbólumot. Amíg a philadelphiai bokszoló egy életre elintézte, hogy ahányszor lépcsőkön kell felfutnunk, Bill Conti dallamai szóljanak a fejünben, úgy a Jokernek köszönhetően egy ideig késztetést fogunk érezni a lépcsőn lefelé táncolásra. Ez a bizonyos táncjelenet, amit promóképeken és az előzetesekben is bőszen mutogattak, épp olyan hatásos és katartikus volt számomra, mint vártam. Abban a pillanatban vált egyértelművé, hogy bár Joker már korábban megszületett a cselekmény egy pontján, itt történt meg az, hogy Arthur Fleck végképp eltűnt, és átadta a helyét a szörnynek.

joker-13.jpg

A technikai tényezőkről még nem is esett szó, pedig említésre és figyelemre méltóak. A fényképezés ennél szebb talán már nem is lehetne, a komponált filmzenékkel kapcsolatban be kell vallanom, hogy nem igazán értek hozzájuk, így sokszor bajban vagyok, ha erről is említést kell tennem, de a Joker azt a kevés kivételt képezi, amikor nekem is feltűnt, hogy milyen nagyszerű a score, már-már egy önálló karakter a filmben. Elhangzik emellett néhány válogatott dal is, amelyek szintén telitalálatnak bizonyulnak. Ezt az alkotást nem elég egyszer látni, hiszen annyi apró felfedeznivaló részlet van benne, és annyiféleképpen lehet értelmezni a jeleneteket, hogy a sokadik nézés is tartogathat érdekességeket.

Sok kritika éri a filmet azért, mert látszólag jó fényben tűnteti fel Jokert, már-már hősként, vagy egy forradalom vezéralakjaként bemutatva őt. Ezzel kapcsolatban két gondolatom van. Az egyik, hogy a film az egyik fordulata miatt számtalan módon értelmezhető, így nem egyértelmű, hogy valóban a brutális erőszak jogossága, sőt pozitív mivolta mellett kampányol a film. Másrészről pedig én ezt nem úgy látom, hogy Todd Phillips bemutat egy őrült tömeggyilkost, akit a nép hősként ünnepel, hanem bemutat egy olyan romlott társadalmat, amelyik probléma nélkül, önszántából tapsolva képes beállni egy ilyen szörnyeteg mögé. És az a szomorú, hogy nem is állunk ettől olyan messze. Talán a legékesebb példa erre, amikor a 2013-as bostoni maratonon történt bombarobbanások elkövetője a Rolling Stone magazin címlapján köszönt vissza, ezzel kvázi megkapva azt a figyelmet és hírnevet, amire a maga beteg módján vágyott. Akkoriban ez a címlap igen nagy felháborodást és botrányt vont maga után természetesen, de ezzel a példával csak azt akarom szemléltetni, hogy a Jokerben bemutatott világkép nem annyira fikciós, mint szeretnénk.

Erről eszembe jut egy vicc. Azt mondja egy fickó az orvosnak, hogy depressziós. Az élet durva, és kegyetlen. Szörnyen magányos ebben a fenyegető világban. Az orvos azt mondja: "A kezelés egyszerű. Pagliacci, a nagy bohóc fellép a városban. Nézze meg, és rögtön rendbejön." A fickó sírva fakad. Azt mondja: "Doktor úr, én vagyok Pagliacci." Jó vicc. Mindenki nevet. Dobpergés. Függöny.

Írta: Genzo

(képek: EW)

Ha tetszett a bejegyzés, kedvelj és kövess minket a Facebookon is!

A bejegyzés trackback címe:

https://dcmagyarorszag.blog.hu/api/trackback/id/tr4715201292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2020.05.13. 13:51:50

Nem tudnám képregényfilmnek hívni. Nem egy ligában játszanak. Nincs feljebb, vagy lejjebb, de attól nem lesz egy film képregényfilm, hogy párszor elhangzik, hogy bruce wayne, meg gotham.

A film maga egyébként nem rossz. a legjobb taxisofőr a taxisofőr óta.

jah, és hamár képregényfilm. flash nem fut annyit, mint ebben arthur. joker misztériuma, miszerint nem tudjuk ki ő, hogy bolond e vagy szuperintelligens itt egyszerűen egy beteg lett. Olcsó megoldás, és így pont nincs értelme a kisember a rendszer ellen stílusának a filmnek.
az meg, hogy a gyönygök is belekerültek...
a legnagyobb klisé FM óta...

a metrós jelenet a sok bohóccal zseniális, a rendőrautós utazása, ledger megídézése is nagyon ottvan, és a legjobb rész a tv felvétel az nagyon jó.